svadisthana

Behunyom a szemem, és érzem ahogy a vállamhoz érsz, a nyakamba lihegsz. Végigfut rajtam az ismerős borzongás. Érzem a kezed a mellemen, néha azt gondolom ellennék csak a mellemmel, vagyis a kezeddel a mellemen szex közben. Mintha oda költözne minden erogén zónám, és az út az orgazmushoz egyedül csak egy kiadós mellmarkolászást érintve érne célt az agysejtjeim kéregfelszínén. A másik erogén zonám a szám lehet, mert semmi nem gyorsít fel annyira, önt el kéjjel úgy, mint mikor csókolsz miközben kitöltesz magaddal.  Így érzelek, így teljesen átérzem a léted. Egyesülünk közösülésünkkel. Egészen logikus, hogy a kezed mindunalan kiveszem a hüvelyemből a mellemre teszem, miközben magamba vonlak, mélyen magamba és átölelem a nyakad magam felé húzva, jelezve a testemmel, csókolj. Ez így egészen tökéletes, minden erogén zónám minden egyes sejtje fetrengve fürdik a kéjben. Elöntik az agyam a szeretlek, jaj de jó hormonok, olyan közel tudlak ilyenkor érezni, annyira közel. Azt mondta egyszer egy pszichoterepeuta, azért kell relaxáló, meditáló gyakorlatokat végzni, hogy ezeket az élményeket elő tudjuk kapni, mikor szorít az élet, a nap, az esemény. Tudjuk hol az a nyugalmi szint, amit fel kell idézni, ezzel csökkentve a feszültséget, elkerülve a test vészreakcióit, a pánikot, a vérnyomásemelkedést, a stressz apró gyilkos jelenségeit. Én is így vagyok velünk. Felidézem mikor nagyon fáj, mikor nem oldja már fel csak az ölelésed, előhívom a kéj pillanatait, behunyom a szemem és már érezlek, újra átélem a testemet betöltő, átfogó élményt. Átélem a közösséget veled, átélem a közelséged, átélem a léted. Átéllek téged.

Az élet apró eseményei, az életet tápláló energia csak úgy lehet egészen az enyém, ha megbecsülöm. A megbecsülés nélkül bekebelezett energia nem táplál sem testet sem lelket. Csak a szeretett, csodált, rajongott bevitel válik hússá, vérré, lélekké bennem, csak az válik homogénná valóságommal. Az élmény megbecsülése csak úgy lehetséges, ha képes vagyok ízlelni miközben átélem. Sőt mi több élvezni. A szexet könnyű élvezni, ez az alap társadalmi hozzáállás. Nem kell tenni semmit, elengedem magam, biztosítalak az erogén zónáim számára, addig helyezkedem, mozgom, addig ölellek, karollak míg csordultig tele leszek veled kívül, belül. Bár mindent ilyen könnyű lenne élvezni, értékelni, becsülni. Van amit rohadt nehéz, van olyan ami nem esik egybe mások vágyaival, a nagy társadalmi elvárásokkal. Nem mintha érdekelne mások elvárása, csupán Te hiányzol hozzá, csupán magamra maradok, csupán egyedül vagyok a vágyaimmal. Könnyű együtt menni a tömeggel, könnyű beállni a sorba, könnyű megfelelni másoknak, hiszen akkor ott vannak. Az örömem nem magányos bennem, a jelenlévőkkel könnyedén megosztható. Próbálj csak meg olyannak örülni, ami megoszthatatlan, aminek örülni kultúrálisan helytelen. Én örülök ugyan, az öröm bennem mély és változtathatatlan, de ahogy magában se iszik csak az ökör :-) örömködni sem egyszerű egyedül. Az öröm megosztandó élményfajta.  Az általános alapörömök megosztásához, persze nem kell tenni semmit, csak teljesíteni, beváltani az elvárásokat. A nehézségek ott kezdődnek, mikor valami olyasmiről van szó, ami bennem mélyen dörömböl, aminek nem látom hirtelen a visszhangját rajtam kívül, amire nem találom az ölelelő kezed, ami nem árad belőled, ami nem tükröződik vissza sehonnan. (Még.) Amire nem ismered a tánclépést még, amire nincs válaszod, amire benned nem születik válasz. Ami belőlem kiszakad, de vissza nem pattant még, az mindig súlyos hiánnyal cipelteti fantommázsáit. Azt képzelem csak messze van az a tükör, csak messze van az a csillag, és hosszú az idő míg a válasz ideér, sokáig tart, mélyről jön, mélyen van az ami lényeges. Bízom a képzeletemben, hogy rendezi a veszteség súlyát, az agyammal ledegradálja a tömegét. A képzeletem szabad, ott minden működik, minden megoldható hiretelen. Eredményes.

Behunyom a szemem, és várom hogy megcsókold a vállam, belelihegj a nyakamba, párásodjon a hajam a levegőtől amit kisóhajtasz néma mégis egyértelmű vágyaddal. Behunyom a szemem, és érzem, érzem legbelül, mégis érzem ahogy megfogan a pillanat, kinyúlik a energiameződ, elérsz engem és átölelsz. Léted elér és felszedegeti a mélyemből kipattant pingponglabdákat, összeszedegeted őket, találsz itt is, ott is. Zsákba rakod, és mikor megjössz kiborítod az előszobába mind, kirázva a zsákot szórod szét a sok pattogó fehér  labdát. A sok-sok labda pattog a földön, mind egy-egy titkos belőlem fakadt kívánság, megálmodott néma óhaj, titkos vágy, rejtett rejtély, magam elől is eltagadott szenvedély. Olyan mélyre rejtett kincs, aminek felszínre derengése is csak az élménynyomatból észlelhető. Az oktalannak hit bizsergésből, gyomorösszeugrásból, felálló pihékből a karomon. Az ismerős kellemes érzésállapotból sejtem dolgozik valami a mélyben, élvezi teremtett élményvilágát. Szabadon pattognak a kövön a visszahozott, rég odaszervált labdák. Tok-tok-tok-tok-tok mondják...hátat fordítok neked, és tartom a vállam, a nyakam, hogy végre belémlihegd magad. A mellemre összpontosítom a figylelmem miközben azt képzelem még ezt is megérzed és tüstént belemarkolsz, beleereszted a húsomba ujjaid hegyét. Téped, nyúzod, forgatod, morzsolod az ujjaid között, gyúrod mint fehér cipóttésztát a pék nagy lapátkezeivel. Hiába olyan vékony hosszúak az ujjaid, érzem benne a pékujjak masszív erejét, pékujjakká változnak ha fehér cipótésztának képzeled a mellem. Pattognak a labdák toktoktoktoktok, titkot tudoktoktoktotok..ismerem  a tésztagyúró titkát. Minden titkot tudoktoktoktoktok...

Ismerlek. Jobban tudom, mint Te magad, elég behunyni a szemem.

Tavasz van! gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

József Attila, 1924 tavasza

Sosem voltam egy randizós alkat, nem alakultak a komolyabb kapcsolataim randiról randira. Együtt laktunk egy kolifolyosón, vagy egy munkahelyen dolgoztunk  kiküldetésbe és már együtt mentünk "haza" (komolyan az úton hazafelé telefonált a nőnek, hogy pakoljon össze,  én meg azt sem tudtam van nő, vagyis volt). Vagy miután találkoztunk először és én mindent megfőztem amit nem szeret (nem volt nehéz) sonkás-tejszínes-zöldséges tésztából csak a sonkát és a tejszínt nem eszi, a madártejből a tejet, a tojást, a kanalas állagú dolgokat és a habot :-) és ő hősiesen belekanalazott a gyűlölt tejes cuccba majd hirtelen bevallotta nem eszik ilyet, meg sok mást se. Majd mi már többé nem igen randiztunk, mert folyamatosan telefonáltunk, majd együtt voltunk, amint átvariáltuk az életünk földrajzi sajátosságait, közös sajátossággá. Naponta néha többször is találkozunk valahol, ez olyan randiszagú, itt vagyunk (én és egy vagy két gyerek) indulok erre-arra akkorra, Te? Mennyi dolgod van még? Várjalak? Jössz? Maradsz? Oké, akkor ott. Kb. így zajlik az életünk.

Van nekem egy kedves anyósom, tényleg nagyon szeretem, aki felajánlotta,  sőt nem is ajánlotta, inkább kérte, hogy ő annyira szeretné, ha a hétvége egyik napját a gyerekek nála töltenék, vinnénk reggel hoznánk este őket. Azaz nélkülünk. Legalább lesz időtök...takarítani.  Brrr... Ezt már eljátszottunk két hete, és akkor bár csupán fél napra sikeredett, mi felmentünk moziba, amire évek óta nem volt példa, de hát ez technikai is meg program is, nem kellett komolyabb korteshadjáratot intéznemm vágyaimról. Más kérdés, hogy ki mit élvezett az alkalmon. :-D Igaz anyósom arra gondolt, hogy majd akkor én nyugodtan tudok tavaszi nagytakarítani, de nem ettem meszet, az ablak megpucolódik akkor is, mikor a két gyerek véletlen egyszerre szunnyad, vagy pár percig nem eszik meg egymást a közösen óhajtott játékért. (különben is 3 napja pucoltam a nagyszobát). A szabadságot nem adom ilyen könnyen. A vágyaim nem kifejezetten futnak windowson.

Jó előre bebiztosítva magam, semmit nem bízunk a véletlenre és a gyors adhoc lehetőségekre, búgtam egyet, hogy akkor legyen már nekünk randinapunk. Az én olvasatomban ez nem annyira moziba menés, se nem közös gyertyafényes ebéd, a romantikus lelkület belőlem hamarabb halt ki mint én megszülettem.  Vagyis van az,  szeretem a nyomokat virág formában és rajtam hagyott formábn is,  azaz  a romantika szexuális  formáját tartom a romantika netovábbjának, de most inkább nem fejtem ki nekem miért romantikus pl. letérdelni valaki elé...majd lapoz aki nem érti, de akarja.. :-)

Éééén sokkal inkább mennék szobára és tölteném ott a napot az ágyban, zuhanyzóban, asztalon, földön, erkélyen, bárhol nem vagyok bútortárgyi dolgokhoz sem kötött, bár lennék :-) kötve - naszóval én végigszexszelném ezt a "randinapot". Miért is nem itthon? Annak sok oka van, pl. van egy féltucat gép, ami nagyon rossz hatással van mind az informatikusokra, mind az ügyfeleinkre, akik mindig kiszimatolják a leglehetetlenebb időpillanatokban is a gépközeliséget. E mellett vannak itthon pl. más tennivalók, megnézhető, elolvasható csalogatások és nem utolsó sorban saját ágy, amiben aludni is lehet nappal (idegenben asszem nem olyan egyszerű ez). A kockák pedig tapasztalatból mondom egyetlen dologért mondanak le a billentyűzet ütemes veréséről, és a technikai fórumok félkönyökre támasztott kattingatásáról, ha ágyszagot szimatolnak, a kisgyerekes régen aludt kockák pedig felettébb érzékenyek az ágy pihepuha illatára, a csend régen hallott zajára, és félszavakból kiszagolják a lehetőséget, az asszonyt elintézzük a máshol is megnevezett 11 perc alatt, és akkor nincs rinya hogy átaludtam a miniszabit. Na persze ezen eltémázgatnánk egy hétig is, hogy hány perc, és ki mire hajtott. Ebből édes drágám nem eszel, más témázgatásra hajtok, nem fogjuk kidobni az időt az ablakon! :-)

Olyan nagyon fura mégis itthagyni az üres kéglit és áldozni a randioltáron egy napot. Tök jó hogy én ezt így látom, és ismerem az itthonragadás veszélyeit, de hogy meg is tudom vetetni a párommal a mást, főleg ha az praktikusságában gyenge lábakon áll, abban azért olyan nagyon biztos nem vagyok. Makacs, és elszánt és kineveti az aggodalmaim. Mindenesetre a randinapot már bevezettem a tudatába, rá is vágta vigyorogva, akkor megint megyünk moziba?!? Juhééé! Olyan széles fülig érő vigyorral, mint mikor az ovis lányommal megbeszéljük, hogy a vágyott Anna és Petike könyvet nemsokára előrendelheti valamelyik nagyitól, mert névnapja lesz.

Apa és a randinap az nem egy egyszerű dió, és még az én szívem is megdobogósodik,  gyomrom összeugrik, hogy jól fog ez elsülni? Biztosan jó ennyi energiát és "számítást" befektetni a hirtelen támadt szabadságunkba, és miután a nap 24 órájából az utóbbi időben 20-at tuti egy szobában töltünk, biztosan jó ötlet ott állni egy idegen szobában szembe egymással számítógépek, saját visszatekerős tévékészülék, saját kávé. és teafőző, saját hűtő és fürdőlepedő nélkül? Biztosan el tudunk mi ketten tölteni egy pár órát egy idegen fizetett szobában, és biztos nem egy nagy csalódást veszünk az igyekezetemen? Nem, nincs félelmem attól hogy működik köztünk, aminek működnie kell, és amit itthon a fél ájulatlan éjszakákon gyakran gyakorlunk, az megy "idegenben is". Csak hát mi a nyomáshoz, a nyüzsihez, a pörgéshez, az élethez szokottan évek óta nem értünk rá egymásra, évek óta nem volt egy-két óránál több időnk, és ha van is egy-két óránk mi biztosan 10 dolgot, régen halasztott, nagyon vágyott dolgot rászervezünk. Itt vannak a minigyerekek, a szaladgálás a nagyikhoz, a csütörtöki óráim, a cégünk, a behajtások, az új próbálkozások, fejlesztések, az oviba szoktatás, a házprojektes utak, a sok testvérünkkel a találkozások és egyéb nyavalyák, és a téli takonykor és gyulladások alaposan letesztlet ritmusai. Ilyen pörgésben az ember rávetődik a szexre, és cseppet sem tűnik fel ha az utójáték már vmi rendszerelemzés témában fut. NIncs gond, mindkettőnk perverz gyönyörére.

Rettegésem van, még akkor is ha rágondolok erre a napra. Ha nem ő lenne, és utána nem mennénk a gyerekekért, és nem jönnénk haza együtt, ha egy "randi" lenne, ami ha kicsit rövidebbre, kurtábbra, gyorsabbra, hevesebbre, sutábbra is sikeredik, kutya bánja. De mi utána is itt leszünk egymásnak, ki tudja meddig randitalanul, és ez meghatározza a többi randi létjogosultságát, motivációit. Pedig én alapvetően egy bevállalós, bátor csajszi vagyok. Ja vótam valamikor..mikor nem agyaltam hülyeségeken.

"A réti margitvirág vagy margaréta (Leucanthemum vulgare vagy Chrysanthemum leucanthemum) a fészkesek (Asteraceae) családjába, a csövesvirágúak (Asteroideae) alcsaládjába tartozó növényfaj. Európában és Ázsia mérsékelt égövi részein fordul elő, inváziós fajként Észak-Amerikába és Ausztráliába is behurcolták. Rétek, gyepek, útszélek növénye, a félárnyékos vagy napsütéses helyeket kedveli. A szelet jól tűri, a sós tengeri levegőt nem tolerálja. Egy csöves és egy nyelves virág. Lágyszárú, évelő növény. Mélyen gyökerezik, 20-70 cm magasra nő meg, a szár egyszerű, néha elágazó. Alakgazdag faj. Az élénkzöld tőlevelek tojásdadok vagy lapát formájúak, csipkés szélűek; a szárlevelek ülők, ék alakúak, durván fogazottak, felfelé haladva csökkenő méretűek. A Raunkiaer-féle életforma-osztályozás szerint protohemikriptofilton (H5). Májustól októberig virágzik."

Ez az egyetlen probléma vele, hogy márciusban nem virágzik. Különben tökéletes  kis virág. Szeretem a szimbólumokat, vonzanak a szavakba rejtett legendák. A margaréta jelentése szerint a gyöngy, Krisztus könnyei, vagy a virágábécében az ártatlanság, finomság, tisztaság, őszinteség virága. Egyszerű és kedves, mégis olyan virágszerű, azaz megtestesíti a virág szimbólumot. A szeret - nem szeret játékos szimbolikája is benne van, effeuiller la marguerite. Talán semmi közöm hozzá, ugyan már finomság, ártatlanság... Mégis-mégis ez lett vmikor rég a kedvencem és azóta is. Megjelenik vagy a valóságban, vagy a fantáziáimban itt-ott. Még a lányom is margaréta tábla mögött tölti a napját. Kísér ez a virág.

Keresni, ami nincs, egyrészt csodálkozásra, másrészt csodálatra is méltó. Jó érzés tudni, hogy valaki márciusban margarétát keres, akkor is ha bolondos egy vállalkozás.  Több mint ami történhet velünk a hétköznapokban, mikor megfelelünk az elvárásoknak jó kislányok, és jó kisfiúk vagyunk, és hozzuk a kötelező minimumot. Bizton tudom, hogy emlékezni majd egyszer később, csak a bolondságra fogok, és a hétköznapi jókislányság szóra sem lesz érdemes, a nagy emlékarchívumban, amit megtart a memóriám. Néha félek. Akkor is ha tudom, mikor rettegünk, nem gondolunk a félelem valódi eredetére, csak a felszínt kapargatjuk. Félni csak semmitől lehet, a félelem a biztonságérzés hiánya, így nem valami van, hanem a semmi létezik, azaz nem a félelem van, hanem a biztos nincs.  A forrás nem gondol a víz későbbi útjára, élvezi a fakadását, és feladata ott véget ér, bízik benne a meder már kijárta útját, vagy ha nem utat tör, nem féli az utat. Jól tudja az útról, az út maga az értelme az egésznek. Odaérni sehová sem lehet, mert mikor odaérünk már túl is vagyunk rajta és megyünk tovább.

Mostanában sokat vízionizálók férfi nemi szervet. Teljes, erőteljes, kemény állapotában. Nem tudom hogyan kezdődött és mióta tart, de most van. Megjelenik előttem egy szép álló hímtest és gyönyörködöm benne. Sosem gyönyörködtem férfiben igazán, se lerajzolni, se szemlélni nem szemléltem különösebben, a női testek tetszenek, már esztétikailag, és tárgyiasan női testeket nézegetek, ha nézelődős kedvem van. A férfiaknak egy-egy vonala jött be, kúszott be a gondolataim közé, ahol ezek a szemlélődő pillanatok vannak kategorizálva rendezve a belső fejbéli polcaimon. Egy vonal a derék-ágyék részen, ott a has alsó részén, szinte már az ágyék vonalában, és ugyanebben a magasságban oldalt a derék. Vagy egy fölöttem támaszkodó váll-kar vonal. Ezek ugranak be a fejfilmemen. Nem voltam még hímtag fétisizta sem. Akkor sem ha tetszik, és bizonyos pillanatokban, bizonyos  helyzetekben oda-vissza vagyok érte, és nagyon kell nekem azt éreznem. Azért más mert  egy gyakorlati megélt, megélhető cucc, jellegét tekintve is eltér  a belső gondolataimtól.

Most mégis elidőzöm a nedvesen csillogó, vérdús, kemény képen. Szemlélgetem, forgatom, és kívánom. Amikor a szexre gondolok, csak úgy nap közben, magamba mélyedő, futó meditációban, felugrik ez a kép, és én simogatom a képet, a képpel magam, és jó érzés. Nem perzselő, égető vágyódó érzés, de nagyon jó. Még egy társképem van ehhez mostanában, ami inkább egy szituációs pillanatkép, a férfi mögöttem áll és a nyakamba csókol. Asszem ezzel most igazán le lehetne venni a lábamról, egy hátulról érkező, kedves kis, hétköznapi nyakba csókkal. Ez a nyakba csók olyan margarétás, egyszerű, kedves és szűzies. A hímtag képem nem tudom mihez hasonlatos, talán csak magához :-) virág pl. bizonyosan nincs ilyen. Nincs olyan határozott, erős, egyértelműen jang virág, mint egy férfi nemi szerv. Nincs megfelelője, bármennyire is bűvölöm a szimbólumokat, a virágok apró gesztusok lehetnek, vagy halkan fülbe súgott vallomások romantikus alkatoknak (biztos ezért nem özönlenek hozzám a virágáradatok sem) esetleg borgőzös kitörések, őszinte kimondások. Erős, teremtő, uralkodó hímtagot nem hordozhat magán egy üzenő virág.

Mit jelképez egy fasz? A behatolást? Az uralmat? A birtoklást? Magukat a testi örömöket? Az erőt? A ellentmondást nem tűrő akaratot? Vagy csak valami égető vágyat, ami a világot is hajtja, hogy kellünk egymásnak, a férfinek a nő, a nőnek a férfi? Hogy együtt jó, és ez könnyed mégis erős, valóságos mégis lehet szép, kedves, simogató, bekérezkedő, ölelni való, ajtó nyitogató? Valamiért azt gondolom a nyakcsók nem nyitogat kapukat, egy nyakcsókra nevetve, kuckurálva elillan, tovaszökken az ember lánya, és várja hogy becserkésszék jobban. Viszont egy szépen meredező farokra, már nem lehet odébb állni, nevetgél, kacérkodik. Annak súlya van, komoly lesz, figyelmes, koncentráló és eldönti gyorsan fejben számolva mit is kezdjen ezzel a tőle eredő eredménnyel, mert nincs mese a zászló nekünk, nőknek áll. Semmi más fiziológiás feladathoz nem szükséges állnia. Ha férfi lennék, tudni akarnám, a nőnek áll-e úgy istenigazán. Nőként könnyű, áll, keménykedik, előkent, csillogó és határozottan akaró állapotában, nem vitás, hogy a hatásom erős, és létezik. Egyértelmű merre fut az a szekér.  Az életben ennyire könnyen megfejthető rejtvény nincs még egy, és néha olyan jó ilyen álrejtvényekre futni, basszus tudom hova visz, semmi homály, köd és bonyodalom, egyszerű a képlet. Ó bezzeg nekem, ha tudatni akarom "álldogálásom" és a vér felettébb nagy jelenlétét odalent délen, meg kell fognom a kezét és ráhelyezni az álldogáló pontomra, és kitapintatni vele a nedves, forró helyszínt, szembe ötlő, messziről feltűnő álldogálást csak bonyolult széttárulkozó módon tudnék szemléletesen produkálni, de akkor sem maga az lenne szembe tűnő, hanem a körülmény ahogy mutatni akarok valamit. A szándék testi kifejezése pasispecifikum nem vitás. Jó azért ha valaki figyel ismeri az elcsukló, halkuló hangszínben előállt változásokat, tudja mikor váltok át szexuálisan érdekelt üzemmódra, nagyon is tudja hogy kész vagyok rá és a következő percekben teszek is érte, hogy a vágyott testrész, a vágyott helyére kerüljön. A cseppenő nedvesedés csak megerősítő bizonyosság, valóban rágerjedtem a témára. Ezzel csak egy a gond (mint a márciusi margarétával is egy jelentéktelen volt) hogy figyelni, észre venni kell, nem jön szembe buldózerként, mint egy álló férfiasság.

Nem csak az számít mi történik, hanem hgy közben mit élek át., mit tudok átélni Csalódottan vonom le a következtetést idővel, akaratos vagyok és semmit nem bízok a véletlenre, sem a margarétákat, sem a vágyakat. Majd ez az egész csapdává válik, ép az marad ki, amit jó lett volna átélni. Nem azért van, mert gerjesztem létét, hanem van mert adódik, akaratlanul is. Egyszer csak megérkezik, olyan biztosan, mint szeptember végén a csokimikulás.

Valamiért az az érzésem, hogy nagyon nem éri meg tettlegesnek lenni, nem mintha lehetne más választásom és kicserélhetném énem egy másik én-nel, aki rizikósan még ennyire sem boldog-ul, attól még hogy jól boldogul. Azért majd májusban mégis szedek egy nagy csokor margarétát anyám kertjében, és közben mint egy virágszedő meditáció  alatt kiderítem mitől álldogál a képemen hímtest, és miért nem a nyakcsók bizserget fel hím testre közvetlenül. Valami nincs rendben velem.

Vörös rózsa virít az asztalomon, nincs margaréta márciusban. Szerelem, mindenek felett szeretlek, vágy, szenvedély. Virágnyelvet tekintve a nagy lángoló, birtokló klasszikus, a Virág. Az Élet.

Én és a virágárus, aki eladott a napokban több száz rózsát, tulipánt, fréziát és  jácintot, is csodálkozott ma egy egészen kicsikét, ép a margarétán.

c

Anyának lenni jó! Szép anyának még jobb!

Itt ragadtam kissé, ennél a blognál. Tetszett a puncinyalós bejegyzés - bár nem ő írta, valaki kommentje. Aztán olvasgattam és először nem is tudtam eldönteni (tán most se) kiábrándult vagy tapasztalatlan, vagy kiégett, vagy furcsa módon mind a három egyszerre. (de miért is kellene az okát tudnom :-))

Aztán ahogy olvastam arra jutottam mégsem ír hülyeségket egészen, a realitása még ha kritikus is, a haraszttal zörög. Azt hiszem én is sokszor érzem ezeket ugyanígy, van pont ilyen benyomásom, csak bennem más erre a reakció, máshogy élem meg, mást érzek közben. Érdekes hogy a lényege mégis a velejét tekintve ugyanaz. Ó persze egészen más a sajátosságunk. Nem írhatok sokszámos sokszereplős tapasztalatról, pont ilyen motivációkról. Más a helyzetem a világban, családban, a lelkivilágommal, a mindent meg kell értenem azonnal (engem is örületbe kergető) okkutatásaimmal. Nem utolsó sorban én nő vagyok ő meg férfi. Ami nem egy elhanyagolható apróság :-) a tárgy vizsgálati szempontjából sem. Olyannyira máshonnan nézzünk még ha ugyanoda is..de mire képpé szűrődik..

Ellenben ugyanezeket  a "jelenségeket" azért észleltem pasikra vetítve is, tán jobban. :-)

Az jut most eszembe a férfiaknak szobáik vannak és mindegyikben újabb bútordarabok, feladat témák, a nők meg színekban gondolkoznak ehhez képest, talán.. Az alma és nem a körtéhez, hanem a koncerthallgatáshoz képest? Na, vesd össze! Olyasmit várna (?) el egy nőtől, ami férfi működésre vall? De végülis nem az az érdekes miért nem ehető anélkül, hogy akadna a torkomon és simán lecsúszna, hanem az miért is tetszik mégis. Kell egy nőnek ez így harsányfeketén, fehéren is. Akkor is ha a széplelkünknek kiábrándító első blikkre :-) érdemes elmerülni benne és böngészgetni, asszem nekem az volt. Tanulságos. Összességében nagyon is szórakoztató, van is mit feljegyezni magamnak. Érdekes.

Olvasson bele aki kiegyensúlyozott, ép harmóniában van magával és elbír egy ösztöntájfunt :-)

IDE: http://erettnok.blog.hu

Egy nagy kövér hógolyót dugott a melltartómba, vagyis kettőt, egyet-egyet mellenként. Levegőt sem kaptam a meglepetéstől, majd a hidegtől még sem mozdultam. Csak figyeltem ahogy rögtön elindul a hideg erecske lefelé, ahogy felébreszti a bőröm. Újabb hógolyót gyúrt, gondosabban, keményebbre. Összefagyott jeges hó, nem is tapad, csak jéggé áll össze az ujjak melege alatt. Sejtettem hogy a nadrágom alá nyúl, sejtettem hogy a csiklómra fáj a foga. Mielőtt elhelyezte volna az ujjai zongoráztak a szemérmemen. Erősen dörzsölgette hideg kezével, már ettől is jéggé fagytam volna. De akkor a másik kezéből átkerült ebbe a hódarab és beillesztette pontosan a kisajkakhoz, kicsit rátapasztgatta, enyhén ütögette mint mikor hóember formálnak a kezek. Rögtön csöpögni kezdett. Megfogta a bugyim és feljebb rántotta, hogy ezzel is közelebb kerüljek a jeges hóhoz. Mozdulatlanná meredtem volna, de megfogta a kezem és húzott, húzott fel a lépcsőn, húzott be a szobába. Olyan sebesen pörögtek az agyamban a gondolatok, olyan eszeveszetten koncentráltam a mostra, hogy belefájdult a fejem. Éreztem ugyan ahogy a bőröm reagálni kezd a jeges köszöntésre, de a meglepetés még erősebb volt, uralkodott rajtam. Mindig meglep ezzel az égből pottyant örületével. Egyre kevésbé vagyok képes menekülést reagálni, rögtön fejest ugrok a mélybe, a pillanatba, és minden sejtemmel élni kezdem. Befelé fordulva.

Lefeküdtünk az ágyra. Egy kisebb adagért benyúlt az agyik mellemhez, összenyomta míg a számhoz ért vele, körbehúzta az ajkaimon, majd betette a számba. Kinyitottam és már olvadt is gőzölgőn, végigcsöpögve, folyva a nyakamon. A lábam között sem volt már sok nyoma a hónak, egy-egy jégmorzsácska akadt csupán, a ruhám viszont egészen vizes, hideg lett, folyt alám. Együtt húztuk le sebessen, és már gyűrte is az ujjait a lábam közé, morzsolta a jéghideg csiklóm. a bőröm vörössen izott, lüktetett. Lenyúltam hogy érezzem milyen a felszíne, és alig éreztem a saját érintésem, mégis akadt vmi enyhe fájdalom a nyomán. A mellem viszont fájdalmasan sajgott már, ott alig-alig olvadozott a hó a melltartó alatt, csak fehérlett a csipke résein. Miután lehűlt és összeugrott keményen a bimbóm, már nem produkált látszólag több hőt a hóolvasztáshoz. Észrevette és át is helyezett egy fél maréknyit újra a dombomat beterítve, a hóval folytatva a maszírozást. Hiába éreztem belül hogy ég mindenem, a hó már lassan alig olvadt csak a hideg bőrfelszínen,  hangot adva surlódva dörzsölte végig rajtam, szinte csak a mélyebb zártabb bensőm volt már meleg. Mint aki megunta ezt az egészet, felállt mellőlem, és elkezdte meglazítani magán a ruhát, kikapcsolta az övet, letolta a nadrágot, én pedig reflexből nyúltam a lehetőség után, húztam magamra a csípőjét, fogtam a férfiasságát és masszírozva húztam a szám felé. A fejem mellé térdelt, én oldalt fordultam és kényeztetni kezdtem a hideg nyelvemmel. Egy árnyalatnyit még ugrott is, a váratlan hidegre, majd betette a számba ahol már újra meleg volt. Anélkül hogy szétváltunk volna feküdt mellém és kezdte el forró nyelvével nyalogatni a már vízzé olvadt hólevet. Kezével szétnyitotta az ajkaim és egészen beletemette magát. forróbbnál is forróbbnak éreztem, majd néha hidegnek, csak emeletem a csípőm és toltam közelebb felé, miközben egyre erőteljesebben mozogtam, mélyebbre vettem a számban. centinként rászorítottam az ajkaim, majd elengedtem míg egészen mélyre a torkomhoz ért, kicsit tartottam, és körbe-körbe mozgattam a fejem, enyhén szorítva. Hirtelen abbahagyta a kényeztetésem, egy pillanatra megmerevedett és visszatartotta a levegőt. Én is elengedtem. Kiszabadította magát és megfordult, a lábam közé térdelt, felemelte a lábaim, és végre kitöltött magával. Mélyet sóhajtottam, összeszorítottam a szemem, és próbáltam még közelebb kerülni, összeolvadni egy pillanatra. Még minidg fáztam, reszkettem belül, és égett egyidőben a csiklóm, de belül selymesen, finoman, kényeztetve simultunk össze. Meglepően erőteljes, kemény, határozottan behatoló érzetem volt minden mozdulatára. Egy pillanat alatt elvesztettem a fejem, és fogalmam sincs milyen mozdulatok következtek, csak hogy húzom, markolom, gyűröm, ölelem, csókolom, akarom.

Egészen oldalt kerültem, felhúzta a lábam, mintha az ölében ülnék, kicsi gyerekként ölelne csak. Majd négykézláb fordultam és képtelen voltam nem izegni, mzogni, körözni, szorítani, hátratolni magam. Kihátrált. Újra hanyatt fektetett és lassabban próbálkozott, de már nem lehetett lelassítani, maguktól mozultak a végtagjaim. Feltltam magam rá, és fel-le mozultam egyre hevesebben.

Újabb visszafojtott mély sóhaj, és mozdulatlanság. Eltávolodott, lecsúszott, és a lábaim közé bújt, egy újabb nyelvcsatára. Próbáltam visszahúzni a korábbi pozicióba, képtelen voltam visszafogni a hangom, a nyögésem, a vágyaim. Érezni akartam azonnal újra. De csak szorította a derekam a kezeivel és húzott a szájára, miközben örült tempóban izgatott, nyalt, szívott. Egyik kezével behatolt a hüvelyembe majd folytatta a nyelvével, miközben az ujjai bennem táncoltak. Kapaszkodtam az ágyba és indítottam pár rohamot, hogy hagyja abba és jöjjön vissza fölém, merüljön belém, vagy legalább forduljon meg és engedje hogy szopjam. végre felemelkedett, de nem jött közelebb, nem fordult, a keze is bennem mozgott egyre erőteljesebben, viszont egészen felemelkedve a másik kezével kiszabadította a mellem, és elkezdte a harapdálni, nyalogatni, szopogatni. Kis idő múlva még feljebb emelkedett és hevesen csókolt miközben egyre drasztikusabban mozgatta bennem a kezét, markotla a mellem a másikkal. Egészen hosszan váltogatta ép mit "gyötör" a szájával, de a hüvelyemnek nem akart kegyelmezni egy pillanatra sem. Lecsúsztattam a kezem a csiklómra és simogatni kezdtem, hogy átlendüljek a már percek óta alulról-felülről megkerült csúcson. Alig értem hozzá mikor elöntött egy hormonadag, elborította a fejem a tompává tévő köd, és összeránult minden egyes izmom. Reccsenésig szorítottam a másik kezemmel a fejem felett az ágyrácsot, kapaszkodtam volna bármibe ami a kezem ügyébe kerül, sikerült a kiabálást az ágyneműbe fojtanom, remegtem. Mozdulatlanná meredten türtem a hullámokat, csak belül rángott néha vmi önkéntelenül. Figyelte az arcom, a felzihált sóhajaim, a levegő apkodásom, és megkérezte: Na, mi van? Talán sikerül mosolyognom szétesettségemben, és nyugodtabbá nyomva, mélyítve a lélegzeteim ismét bírtokba venni, csituló szívdobogással, kéjt sóhajtozva. Mérges voltam az örömethozó kezére, mint akit megfosztottak a játékától, durcásan nyúltam le a lábam közé, miközben már rajtam feküdt és csókolta lefojtva a sóhajaim, magamba tettem és egészen átöleltem, hogy ne mozulhasson, és ne szökhessen el újra. Valami másik bolygóról kölcsönzött nyugalommal, lassan mozgott bennem, miközben fürkészett, és kiélvezett minden lassú, mély, gyengéd mozulatot. a fülembe súgta hogy egy pillanat, és adott hozzá egy puszit, majd ülj rám, minjárt jövök. És ott maratam egyedül, nem tudtam éhes vagyok vagy jóllakott. Míg a borítással bíbelődött újra számba vettem elé hajolva, alig hagyott párat mozulni, jajne-vel hátrált ki a csábításból. Hanyatt feküdt végre, én ráültem, fogtam az ágy fejdeszkáját, ő a csípőm markolta magára. Majd felült és olyan mélyre csúszott bennem, ahogy az ölében szembe ültem, a vállába kapaszkova alig mertem nagyobbat mozulni, egy pár percet ziháltuk egymást, míg újra hátra dőlt. Próbáltam egészen felülről lassan ráereszkedni, de elkapott, és alig tudtam moccanni úgy húzott le. Kicsit hagyta hogy elemeljem a csípőm, majd újra magára rántott, és már mozgatott magán fel-le, míg feltolta a csípőjét és tartotta, miközben az egész teste, mint partra vetett hal, át nem vergőte magát lüktetve, hullámozva az orgazmuson.

Minden hó elolvadt, elpárolgott, felszáradt, pár napig újabb havazás biztosan nem várható.

Legyen előtted mindig út
fújjon mindig hátad mögül a szél
melegen süsse arcodat a nap
az eső lágyan essen földjeidre
s amíg újra találkozunk -
hordozzon tenyerén az Isten.

(kelta-ír áldás)

Régi karácsonyi szokásunk hogy ilyenkor az estéinket éjszakáinkat közös puzzlezéssel töltjük. Ilyenkor 2-3 nap alatt kipakolunk egy képet, és közben együtt vagyunk. A nagy tábla mentése most nem túl egyszerű a mindent elérő szétromboló kicsik miatt, de a nagyobb már ad egy-egy puzzle darabot: Ezt nézd meg! Hova kell tenni? Ja persze egy darab az ezerből :-) mégis jól tud választani mert nagy számmal pont egy már kész képrészlet utolsó darabkáját nyomja a kezembe. Tud valamit. Este olyan tucatszor hallottam a feladom szót, és már automatikusan mosolyogva válaszoltam, már megint? Feladni elvileg egyszer lehet "rendesen" úgy végleg. De ez csak szófordulat, és némi mézeszserbóval úgyis visszasasszézik a tábla fölé és elkezdi próbálgatni a tökfekete elemeket egyesével. Egészen más a módszerünk. Én a különleges színeket tallózom a szememmel és illesztem nagy eséllyel a tábla megfelelő szegletébe, míg ő biztosan tudja oda egy teljesen fekete elem kell, és az össze feketét képes bepróbálgatni, majd a művelet közben tudósítani nagy élvezettel hány százalékos a feldolgozottsága, és milyen valószínűséggel lesz az utolsó darab, vagy nem lesz meg. Mondanom sem kell, nekem ehhez a monoton tevékenységhez semmi motivációm, így tökéletesen boldoggá tesz hogy ő más.

Most olvasom Steinbeck Érik a gyümölcsét. Már a kezdő képek aha-szerű élménye fejbe vágott. A férfi a pusztulást figyeli, amit a porvihar tett a kukoricással, az asszony a férfit figyeli megtörik vagy nem, a gyerekek az asszonyt figyelik, merjenek hangosan játszani vagy ne. Az asszony szól a gyerekeknek ne menjetek apátok közelébe még meg talál ütni, de már megnyugodott a legrosszabb nem következett be, a férfi nem tört meg. Nincs "akkora" baj..  Majd jön a többi "aha" sorra, a gazdasái válság, az eladósodás, az embertelenség, emberségesség, a dolgok természete sorra elképzelhetetlen képekben. Sajnos túl ismerős ez az egész, félek ettől az ismerősségtől. Nem vagyok nosztalgikus történelem rajongó, a történelemnek a tudás része jobban vonz, a folyamatok egészen hasonlóan játszódnak le okokat, okozatok követne szépen logikusan, nincs sok új a nap alatt, ismétlődik a "rend". Ugyanazok a szavak.

Ismerem a női figyelmet. Valamiért férfi figyelmet nem ismerek, de a női figyelmet ismerem. Milyen most? Mit gondol? Mennyire bántja? Mit fog csinálni? Vagy talán meg sem fogalmazódnak ezek a kérdések, csak van egy nagyon erős rezzenéstelen visszafojtott lélegzetű megfigyelés, amiből végkövetkeztetések, jövőképek, döntések születnek. Mi nők talán nagyon figyelünk a döntéseink előtt, és leginkább azt figyeljük a férfi most ezt bírja vagy nem bírja. A nők nem törnek meg olyan könnyen? Vagy nem maga a válság a kérdés, hanem hogy a válságon túl a férfi is össze kell lapátolni? A női összetöréstől talán nem kell tartani, és azért nincs ilyenfajta figyelem a tapasztalataim között. Nem, nem tudok elképzelni fordított szituációt, mikor egy nő úgy megtörik, ahogy férfi. Valahogy az olyan  nőidegen. A nők túlélnek, és tökéletes válságkezelők. El sem lehet képzelni a nők milyen leleményesek tudnak lenni válsághelyzetben, főleg ha az a maslowi alapszinteket érinti. A nők képesek az életet megszülni, védeni és megmenteni is. Biztos vagyok benne erre vannak kódolva. Néha nevetnem kell kis apró-cseprő napi ügyekben mennyire. A nőket nem kell félni annyira, a nők elintézik maguknak az életet. A férfiak csak akkor, ha nem törnek meg.

Belekeveredtem valami rossz lelki örvénybe. Kutatom magamban az igazi okokat, mélységeket, amik lent dolgoznak a tudatom, és akaratom ellen. Mert ilyen hülye kutató, elemző lény vagyok..és nem hiszem el hogy az az amire gondolok, meg mást sem. Az önismeret nem feltétlenül klassz cucc. Mikor az ember ott tart magával, hogy tudja, hogy nem jó, és még sem tart már ott, hogy tenni tudna ellene az egy elég szar érzés tud lenni. Érzem ha kipenderíteném magam az örvényből nem lenne kint, kívül semmi rossz, mégsem tudom megtenni, hiába tudom. Van bennem valami ami pályára állított, és ott tart, nem akaratom ellenére, hanem ép az akaratommal. A tudatomhoz nem társul akarat, az olyan mint a lexikális, alkalmazás nélküli elmélet, nem igazi mély valós tudás. A tudás egyfajta kapuja vagy tartalomjegyzékes csak. Majd mikor megélem, belemerülök valahogy mert érzelmileg magamévá teszem, érik be, és lesz az egész könyv az enyém, nem csak vmi kivonata. Vannak könyvek is, amit nem tudok lelkileg elviselni, olyannyira foglalkoztat és felzaklat, hogy nem megy. Olyan mint a Rekviem egy álomért film, képtelen lennék újra megnézni, minden kép túlélesen, túlexponálva él bennem. Úgy látszik már van ilyen "tudás" is, amit nem tudok magamévá tenni. A legszörnyebb mégis csak az az egészben, nem egy lakatlan szigeten élek egyedül, hogy az e fajta tudatlanságnak egyedül én szenvedjem el az okozatait.

Igen, a nők jobbak a válságkezelésben, a férfiakat inkább figyelni lehet, amíg nem adják fel, nincs akkora baj. Nekem meg csak élővé kell tenni a tudást, az hogy rácuppantam egy kérdésre pont nem tesz jót a kérdésnek, egyet jobbra vagy egyet balra, előre vagy hátra és ott már nincs sem kérdés, sem örvény, más lesz a rálátás. Az is igaz, mikor az ember önként önfejleszt, nincs jobb dolga :-)

Amikor egy hároméves kilép az ajtón és meglátja a havat nem érdekli semmi, csak hogy elmerüljön benne, elmerüljön mindenbe ami a hóval kapcsolatos lehet. Egészen feszabadul a lehetőségtől, hogy ezzel mi mindent lehet játszani, és mennyire érdekes, szép, fogható, hideg, golyóvá formálható, dobható, csúzható, élvezhető... Nincs az a felnőtt, aki ennyire fel tud szabadulni egy ilyen egyszerű dolog láttán, tán csak az akit a hároméves "havazni" hív.

Amikor hiányzik valami a felnőtt játékokból, akkor nekem ez hiányzik igazán. A felszabadult megosztott öröm. A felnőttek hülyék, agyalnak, gondolkoznak, töprengenek, mérlegelnek, számolgatnak, kitalálnak mindent a semmiből és annak az ellenkezőjét. Pedig ennek semmi értelme, csak komollyá és megfontoltá azt mondják felelőségteljessé teszi őket. Pedig futni egy kört mezítláb/vagy cipőben de meztelen :-) a hóban koránt sem hülyeség. A felnőttség korlátai, az a hülyeség...

A felnőtteknek játszaniuk kellene, játszani magukkal, egymással, akár felnőtt játékokat. Játszani az ágyban is, ha úgy tetszik rosszalkodni. De e helyett nagyon sokszor már ha ágyba is jutunk tele van a fejünk mindennel, hogy ezt miért igen, azt miért nem, és a másik meg akkor... Ez elrontja a játékot. Néha figyelem magam és az elveszett bátorságom, mikor nem teszem meg amit elsőre kívánok, néha figyelem ahogy töprengek és elhesegetem az ötleteim, mert kitalálom miért is nem lenne az most jó, mert ő biztosan azt gondolja... Néha figyelem magam és az évekkel sokasodó apró korlátaim, ahogy megformázom az unalmat, és lemondok mert úgyse lenne jó... Pedig egy fenét ne lenne jó! Nekifutni, az a jó!

Játszani akarok töprengés helyett, levetni a felnőttséget a ruhámmal, és nevetve hülyeségeket csinálni. Nem tudom eldönteni, hogy a saját magam elé pakolt elvárások tapasztalatból fakadhatnak, vagy tényleg ezzel jár az élet, hogy már nem keresi a különösebb élményeket, sőt arra is lusta, ami a lába elé esik, mint a hó, azt kiélvezze. Fásultság, kényelem. Valamiért azt gondolja jobb lemondani róla, és élni megfelelően, másoknak megfelelően. Még akkor is ha régen tudja, valójában senkit nem érdekel egy adott pillanatban ő mit élt meg, vagy ha érdkel is, valójában egy-egy pillanatát az életből nem tudja sem átadni, sem pótolni. Ami megtörtént az van, és az nem mással történt meg. Így ha mi ketten havaztunk, akkor azt sem az alvó kistesó nem nézhette kuncogó szemekkel, se apa, se nagyi...mert nem voltak ott. Botorság lenne azt gondolni ez fáj nekik, bár bizonyára szívesen átélték volna bokros teendőik helyett, de hogy fájna?

Sokkal többet jut eszembe, most de jó lenne valamit érezni, maga az érzés, mint hogy felpattannék azon nyomban, mint egy gyerek aki kinéz az ablakon és látja a nagy fehérséget, nincs töbé maradása. Majd meg is fogalmazódik benneme egy pillanat alatt, felállok, odamegyek, lehúzom, megsimogatom, megnyalogatom, kényeztetem. Majd elsiklok a gondolat felett és valamiért nem teszem meg. Várok. Bevárom a rutint, míg közelebb kerül, mert kiszámíthatóan közelebb fog kerülni, bevárom a rutint és csak bizonyos bolygóállások mellett teszem, amit tenni szoktunk. Megvárom hogy elkalandozzon rajtam a keze, és bizonyos jelek utaljanak arra ami jönni fog. Akkor már nem érdekel ugyan semmi (nem vagyok egészen reménytelen még) de lehetne ez több, és felhőtlenebb, aggodalmaskodás, előre hezitálás, más helyett döntés nélkül. Így a játék maga rutánná lesz, még ha érdekes is, nincs benne a belerohanás, a felszabadulás felhőtlen érzete. Közben eszembe jut, ha nem az ágyban feküdnénk, és nem hajnali 1-2 lenne, és nem lennék baromi álmos, és még ezer más "de ha nem lenn...e", akkor kirohannék innen, és letenném valahová a korlátolt felnőttségem. Kint hagynám egy küszöbön, és csak én mennék be vissza, ezzel a felszabadulási vággyal. Asszem nevetnék, ha valaki udvariasan kényeztetni, simogatni kezdene. Sosem bíznék egy olyan pasiban aki nem tud vadulni, csak cirógatni és gyengédségébe nincs néha legalább kontrolltalan, vad erő. Egyszerűen kinevetném őt is, és a hazudott érzelem szavait is, ha felszabadult vagyok. Mindenkit kinevetnék, aki az érzelmekről beszél ebben az ügyben, mert azt gondolom hogy ha tudná miről van szó a hároméves is rötyögne egy ilyen vicc hallatán. Ja nincs baj a szeretlekekkel, csak valahogy nem illik a felszabadult játék ruhájához. Az olyan elkomolyodós cucc, amikor kifullad a játék és pihegve görnyedünk szét, olyan kisóhajtott megállapítás. Szeretlek, és mindig szeretni foglak, akkor is ha nem hiszed el. Pedig megmondtam, ez konstans mint a nap, nem múlik el sütni...ott van a fehők fölött. ...és már el is ment a kedvem a játéktól, ezen csak sírni tudok :-) örömömben vagy bánatomban, de valami mindig fáj vele...

Sokkal jobb játszani, kint hagyni a szívünket, és felszabadulni minden teher alól. Nem foglalkozni azzal lent vagyunk vagy fent, jobbra vagy balra, és ki-mi van körülöttünk. Ott van-e mindenki, vagy ép nem hiányzik senki, van a kettő között is különbség.. Marha jó komoly felnőttnek lenni, és hurcolni eredményesen a hátunkon az életet, de sokkal jobb lenne elkomolytalanodni ezzel együtt időről időre, és táncba vinni a vágyakat. Érzéki simgatás helyett letépni amit lehet, cirógatás helyett marni és harapni, szép szavak helyett az élményt hajtva hangoskodni, kimondani amit másnak úgy sem lehet, akkor is ha az nem valami becéző klasszikusan illő cicukamicuka, hanem obszcén vágykorbácsos kurva. Csak hagyni ahogy magával ragad az alkalom, két vállra fektet a vágy, szétmarja a combokat és örült módon nekiesik, ki-be jár. Csak kapaszkodni mint aki az életéért küzd az asztalba, székbe, vagy akár a padló burkolatába. Szánk elé szorítani egy párnát ami lefojtja a kikívánkozó sikítozást, nyögést. Pördülni, fordulni, elkapni ami kezünk ügyébe kerül. Odaverekedni magam és mélyen beszívni, majd el nem engedni, tartani, figyelni, nézni, lüktetni, szorítani, szívni, nyelvvel masszírozni, míg fel nem adja és szét nem árad. Majd rosszallóan vigyorogni, miért tetted ezt velem, miért siettél, miközben tudom én lendítettem át a határon, én vittem túl rajta, a szánkó sem áll meg csak úgy könnyedén a domoldalon egy meredek lejtő közepén.. Majd felvonszolni újra a hegyre, és sokkal tovább örjíteni, elengedni, megfogni, játszani, kiborítani a titkos fiókot és szerszámokkal felvértezve új ütközetre indulni. Kapaszkodva, várva, tartva, segítve, gátolva, elrepülve, ködbe burkolózva, hangokat távolinak hallva, elveszve egészen..hogy nyoma maradjon, akár fájjon. De minden képpen túl minden korláton és kerítésen. Asszem erre vágyom.